Szerintem többekben merül fel, mint amennyit például én erről bármit is hallok.
Ki ne vágyna az elismerésre? Jó, persze, nem mindenki színpadra és kitüntetésekre vágyik. De annál mindjárt többre, mint amit alanyi jogon a szociális munkás kaphat. Hogy egyedül ballagsz a szürke hétköznapokon az utcán, be-betérsz egy-egy családhoz, életekkel foglalkozol, sorsdöntő beszélgetéseket folytatsz, gyerekek és családjaik sorsa felől döntesz (mert igen, mindenben valójában Te döntesz ! persze rögtön saját maguk –a család- után ; )), majd hazamész és pakolgatod otthon a csekkhegyek kontra aprópénzedet, s még csak el sem tudod senkinek mesélni, hogyan telt a napod. Na jó talán néhányaknak. De hát nyilván a több száz családot csak nem meséled el, akikkel beszéltél, beszélsz, -ezért szelektálsz, szelektálva, pedig nem lehet még csak egy jót ventillálni sem- igen unalmas lennél tőle, mi több önelégült, magát, munkáját fitogtató, másokénál feljebb helyező valakivé lennél. Ez pedig minden csak nem a szociális munkás sajátja. Ugyanis ellentmond. Ellentmond neki a szociális munka alázata, az, ahogyan téged arra szocializáltak. Ebben azon kívül, hogy felfogod a munkád szolgálat jellegét, közrejátszik az is, hogy nem nagyon kérdezi meg senki. Elvárni igen, megkérdezni, ’neadjég’ megdicsérni, azt nem. Így maradtál noname, esetleg magadra időnként csendben büszke, vagy a gondozott család szemében egészen jó fej. Ez sem kevés. De magányos dolog és önfegyelmet igényel. Ami talán megy is, de hát nyilván csak egy ideig. Mivel, ha nem vagy soha elismerve -anyagiakra konkrétabban persze nem is térek ki, pedig csak arról beszélni önmagában véve is elég lenne-, akkor egy idő után a ’jóbolond’ effektust érzed magadon. Ettől türelmetlen és arrogáns leszel. Ki ne lenne az, ha tartósan hülyének nézik?! Akkor kicsit elkomorodsz, s észreveszed, hogy a dologban a legaggasztóbb, hogy olyan kezdesz lenni, amilyen egyébként nem vagy, s amilyen nem is kívánsz lenni. Már-már törtetővé kezdesz/akarsz válni, ’csakhátugye’ kifutási lehetőség híján. A legszerencsétlenebb együttállás. Ilyenkor vagy olyan, amire azt mondják …frusztrált…?
Na jó akkor tegyük fel, hogy úgy döntesz, akkor teszel inkább gyorsan magadért, a téged körülvevőkért és a családjaidért (akiket gondozol), és akkor tessék szépen karriert csinálni, kiégés elkerülési célzattal. Nos…, khmm.. Karrier, karrier,.. mi is az? Van ilyen a szociális munkában?
Áhh, nincs itt hónap dolgozója, nincs itt semmi, csak a Mónika show… meg max. a Tüzér utca.. …. Nincs itt termelési eredmény, nincs még egy tisztességes karácsonyi pulykapénz se. Ha van, az szemlesütően jelképes, komolytalan, igazságosan kevéssé elosztható stb.
Marad hát a burn out, vagy a meglévő 5 forintodból 4 és félért a szupervízió..Így van hát a karrierrel a köz alkalmazottja, a ’szociálisok’.
Sokan dolgoznak úgy a világban, hogy nem szeretik a munkájukat, vagy talán, ha szeretik is, de szenvednek egy életen át a megbecsültség hiánya, az alacsony, élhetetlen fizetés, a munkahelyi hierarchiáknak való kiszolgáltatottság, és a túlterheltség spiráljában egy életen át. Szomorú. Mégis azért ki így ki, ki úgy próbál boldogulni. Van, aki változtat, változtatni próbál, van, aki nem.
Ebben a szakmában -a szociális munkában- ugyanez a helyzet attól olyan (óriásian) ellentmondásos, mivel az a munkád, hogy a fejlődést képviseled, a jól boldogulást képviseled, hogy ennek egy hírnöke, egy iránytűje, egy képviselője, egy lelkesítője etc etc. vagy.
PONT TE, aki egy vagy azon ezrek vagy milliók közül (valójában mit képzelsz magadról?), aki saját magadnak ezt nem tudod megteremteni, vagy mondjuk úgy, akinek a szakmája és a munkakörülményei nem segítenek mindebben. Mert nincs pénz, nincs karrier, nincs igazságosság, és még kritizálnak is, ja és legújabban meg még büntetgetnek is… stb.
Fent már leírtam….
Sokan tudják, de senki nem mondja. Erről nem beszélünk. Megszoksz vagy megszöksz, vagy reménykedsz… vagy valami ilyesmi..
Vagy csak mi mondjuk. Akikről szó van. De mi is csak magunk között.
Jó lenne, ha a szakmát vizsgálni hivatottak közül is lenne aki beszélni szeretne róla...
