Szóval. Vállaljuk hát fel a jót is, a rosszat is. Máskor a jót, ma viszont azt mondom ki, hogy észrevettem ám én is. Manapság olyan nehéz minden.

És ezért, amikor mindenki és minden azon van, hogy közösségfejlődés legyen, hogy fenntartható fejlődés legyen, társadalmi összefogás legyen, hogy szakmai összetartás és közös munka legyen, amikor azon vagyunk, hogy legyenek jobbak a körülmények. Akkor körülnézek, s azt mondom, hogy azért ez szép, ez megható.

Csak hát olyan ritkán hatékony. Az idő, pénz, energia befektetés, és azok eredményének összevetésekor valahogy olyan kevéskének tűnik az, ami valójában történt. Ami -legalább egy kicsit- racionálisan látható, kicsit megfoghatóbb eredmény lett.

Amikor minden témának van ezer fóruma már, ezer portálja, ezer közösségi oldala, könyvei, folyóiratai, s a rengeteg diplomás szakembere. Nagyjából az is látható már mi a hiba, min akarunk változtatni.

Mégis legtöbbször csak mennek a végeláthatatlan körbe-beszélések, állítólagos párbeszédek, találkozók. Sok beszéd, sok beszéd. Pedig elvileg egyre kevesebb az időnk rá. Mert túl sok a nagy baj.

Merthogy a sok nem helyettesíti a keveset, mert a kevesebb a több.

Nos, azért annál többet akartam azért, mint ezt a szép és közismert kis szlogent kicsit nyakatekerten ide becsempészni.

Van szövegszerű javaslatom.

Amire gondolok, az-az egyén. Szerepe, jelentősége. Egyén! Ember, személy, személyiség, szakember, jóember, szorgalmas ember, okos ember, tehetséges ember. Ilyen ember, olyan ember, a másikat pont jól kiegészítő ember. És így tovább.

Hiába is lennének jobbak a körülmények, hiába vannak módszerek, eszközök, technikák, ha az egyének nem fejlődnek, hasztalanok.

Másfelől pedig. Nem lesznek ilyenek, ha nincs ember, aki fel tudná használni őket.

Egyébként pedig, kellhet, de nem feltétlenül kell még egy új konfliktuskezelő módszer, egy új stratégia, meg 106 új ilyen-olyan problémamegoldó és közösségfejlesztő koncepció.

Az egyénnek kell saját magát fejlesztenie, s így mindig mindenkinek változnia kell, abból lesz az eredmény.

Akkor van miről beszélni egy akármilyen megbeszélésen, találkozón. Nem a másiknál okosabbat mondani, a másik idejét húzni és kisajátítani, parttalanul vitatkozva rivalizálni, birkózni.

Hanem megbeszélésen megbeszélni. Szépen Te mondasz egy okosat, aztán Én mondok egy okosat, ebből néhány kör, nem hosszan. Felállunk, kezet fogunk, aztán pedig Te jobbra, Én balra, és holnapra megcsináljuk, úgy ahogy megbeszéltük. Meg is csináljuk, igen.

Máskülönben minden csak időstrukturálás, látszatolás, kipipálgatás, felszínen lebegés. Még ha nem is direkt.

Ha mellé még a körülmények is jól alakulnak, a plussz eszközök is ott vannak, na igen, nyilván az a talált-süllyedt, a bingó, a csúcsszuper.

Mivel az eszközök arra vannak, hogy kiegészítsenek minket, és nem pedig fordítva. Azok nem tudnak gondolkodni helyettünk, meg egyik lábukat tenni a másik elé, és így eljutni szépen A-ból B-be. Egy szál magukban semmik. A gondolkodást, a lelkesedést, a koncentrálást és a tettre készséget, na meg a cselekedetet, az nem tudják tőlünk átvállalni. Ezért nincs más megoldás, mint tökéletes eszközhasználókká fejlődnünk. Ám, ha úgy adódik, hogy abból épp egy sem áll a rendelkezésünkre, akkor pedig egyedül kell boldogulnunk. Egyedül is kell tudni.

Szerencsére ilyen nem lesz, mert társadalomban élünk, és szakma van körülöttünk. Sok a jó ötlet, a sok módszer, a sok fórum. De ha egyedül is megy, akkor azokkal együtt már kétszer olyan ügyesek leszünk. Ezt talán érdemes kikísérletezni.

Ha valahol ott vagyunk, az úgy hasznos, és még fontosabb, úgy élvezetes, ha valóban ott vagyunk. Ha ott akarunk lenni. Ha tanulni akarunk belőle, hogy másodjára már okosabbak legyünk.

Hogy hosszútávon ne csak raboljuk már egymás idejét, és ne csapjuk be saját magunkat se.

Ezt hiszem a családgondozásról is, a szakmaközi, és szakmák közötti együttműködésekről, és minden egyéb a közéletben és a társadalmi életben való részvételről is.

Én legalábbis. Ma így látok.

.