Már-már zavarba ejtő, ahogyan sokan ámuldoznak azon, hogyan lehet a sok nehéz sorsot nézni, elviselni. Még rosszabb, amikor már-már elszégyellnéd magad, amikor azt hallod „én ezt nem tudnám csinálni, én annyira kis lelkis vagyok”. Hmm. Én ezek szerint nem?? Na mindegy, nem szégyelled el magad, mert hiszen ez lehetetlen. Továbbgondolod hát. (Persze nem az ámuldozók hibája, kívülről ezt tényleg furcsa lehet).

Amikor a szorgos kis kellemes mindennapok sorában azt látod, hogy gyerekeket bántanak (megverik kicsit vagy nagyon, ritkán vagy notóriusan, másképp is agresszívak velük, terrorban tartják őket, csicskáztatják őket stb.) vagy ha nem is direkt, de bántóan rosszul bánnak velük. Vagy pl., amikor belemész a totális, lesújtó szegénységbe egy-egy családlátogatáskor. Hogy „működsz” ilyenkor?

Meg hát, a másik kérdés, hogyan lehet váltani, amikor hazamész, hogyan lehet úgymond és ugye, letenni a munkát. Lezárok, ha túléltem a haza utat (de erről később). Mondjuk talán fel sem veszem annyira, mármint a munkának ezt a részét. Ugyanis legtöbbször nem remeg bele a lábam, ha látom a szegénységet, nem szorul ökölbe a kezem, amikor a szülő agresszív a gyerekkel, vagy a szülők egymással. Viszont! Ha a villamoson egy anya azt mondja a gyereknek, hogy Kuss, ..... ! ... Kb. azért mert kért a gyerek egy zsepit :S (hát lássuk be, ez a mindennapjaink látványaihoz képest, nem eléggé durva. A példa erősen cenzúrázott) nos, akkor le kell szállnom a villiről. Mert meghasad a szívem, mert tudom, hogy másképpen is lehetne.. Mert nem bírom nézni. Nem bírom hallani. Tudjuk néha sokkal bosszantóbb dolgok is vannak az utcán, vagy a lépcsőházak lakásaiból kiszűrődőek alapján. Miért a különbség? Miért utazom a városban nyugtatókkal, vagy szemellenzősen? A munkám, pedig már meg se kottyan. Gondoljam magamról –kissé nyilván elbizakodottan-, nos hát bocsika, de ilyen egy profi. Ennyi. A profi már-már nem érez, vagy nem lát? Nem hinném, mert akkor a villamosos kiborulás miért?

Szerintem ez. A világban jöttömben keltemben, csak látok és hallok. A szoc. munkában is ezt (is) teszem, csak ott néha teszek is (na jó, infóként a szkeptikusoknak: mindig). Tevőlegesen, vagy fejben. Rögtön indul az akcióterv. Fejben rögtön.

Szerintem a szociális munka lényegileg nem más, mint: meghallgatsz, megértesz, jól figyelsz. S ha eljött az ideje, nem árt, ha mondani is tudsz valamit… meg egy-két dolgot időnként meg is kell tenned… (kivételek az adatlapok, azt mindig tenni kell  : P )

Ennyi. A cselekvés kioltja a frusztrációt, ami keletkezne benned attól, ha tehetetlenül nézed mások szenvedését. Itt tenni próbálsz, így talán megúszod. Így is nehéz. És a fenti túlzásaimat revidiálandó, így is kicsit azért meg-meg illetődöm néha, vagy elszomorodom, fel fel bukkanak az indulatok is, naná, de aztán tenni próbálok, próbálunk, s ettől jön a „jó”, de mindenesetre jobb kedv, a pozitív izgalom, hogy talán mindez úgy is változni fog. (Nem, nem vagyok naív. Egy profi, ugye nem naív? Ahogy nem is érez..)

A villamoson nem mondasz semmit, és nem is teszed meg. Nincs rá felhatalmazásod.

Amikor a ’Fehér Tenyér’ című filmet nézed, szintén tehetetlen vagy. Akkor minek is idegesíteném magam ilyen filmekkel? Szerintem egy a szakembereknek kerülendő filmekből. Persze, szerintem. (Ja és persze filmügyben sem a legdurvább példával jövök elő, tudjuk). Hiszen nem bírják az idegeink, hiszen „annyira kis lelkisek vagyunk”.