Azt mondom el, hogy honnan tudom.

Onnan.

Onnan, ahol fájdalom van, ahol szorongás van,

Ahol bizonytalanság van, ahol hárítás van, ahol félnek.

Ahol nincs rá pénz, ahol veszélyes az érzelem, ahol gyanús az idegen.

Ahol a kábulat a biztonság, ahol a menekülés a megoldás.

Ott kiszolgáltatottság van, s hiába a szépek, azok vannak takarásban.

Ott nem számít az ígéret, s a cselekvés sem sokkal kecsegtet.

Itt a kényszer hathat, bár merőben esetleges.

Ennek oka pedig, a megkésett segítősereglet.

Ám a kényszerítés meg méltatlan, segítsünk hát észrevétlen, s korábban.

Szóval. Vállaljuk hát fel a jót is, a rosszat is. Máskor a jót, ma viszont azt mondom ki, hogy észrevettem ám én is. Manapság olyan nehéz minden.

És ezért, amikor mindenki és minden azon van, hogy közösségfejlődés legyen, hogy fenntartható fejlődés legyen, társadalmi összefogás legyen, hogy szakmai összetartás és közös munka legyen, amikor azon vagyunk, hogy legyenek jobbak a körülmények. Akkor körülnézek, s azt mondom, hogy azért ez szép, ez megható.

Csak hát olyan ritkán hatékony. Az idő, pénz, energia befektetés, és azok eredményének összevetésekor valahogy olyan kevéskének tűnik az, ami valójában történt. Ami -legalább egy kicsit- racionálisan látható, kicsit megfoghatóbb eredmény lett.

Amikor minden témának van ezer fóruma már, ezer portálja, ezer közösségi oldala, könyvei, folyóiratai, s a rengeteg diplomás szakembere. Nagyjából az is látható már mi a hiba, min akarunk változtatni.

Mégis legtöbbször csak mennek a végeláthatatlan körbe-beszélések, állítólagos párbeszédek, találkozók. Sok beszéd, sok beszéd. Pedig elvileg egyre kevesebb az időnk rá. Mert túl sok a nagy baj.

Merthogy a sok nem helyettesíti a keveset, mert a kevesebb a több.

Nos, azért annál többet akartam azért, mint ezt a szép és közismert kis szlogent kicsit nyakatekerten ide becsempészni.

Van szövegszerű javaslatom.

Amire gondolok, az-az egyén. Szerepe, jelentősége. Egyén! Ember, személy, személyiség, szakember, jóember, szorgalmas ember, okos ember, tehetséges ember. Ilyen ember, olyan ember, a másikat pont jól kiegészítő ember. És így tovább.

Hiába is lennének jobbak a körülmények, hiába vannak módszerek, eszközök, technikák, ha az egyének nem fejlődnek, hasztalanok.

Másfelől pedig. Nem lesznek ilyenek, ha nincs ember, aki fel tudná használni őket.

Egyébként pedig, kellhet, de nem feltétlenül kell még egy új konfliktuskezelő módszer, egy új stratégia, meg 106 új ilyen-olyan problémamegoldó és közösségfejlesztő koncepció.

Az egyénnek kell saját magát fejlesztenie, s így mindig mindenkinek változnia kell, abból lesz az eredmény.

Akkor van miről beszélni egy akármilyen megbeszélésen, találkozón. Nem a másiknál okosabbat mondani, a másik idejét húzni és kisajátítani, parttalanul vitatkozva rivalizálni, birkózni.

Hanem megbeszélésen megbeszélni. Szépen Te mondasz egy okosat, aztán Én mondok egy okosat, ebből néhány kör, nem hosszan. Felállunk, kezet fogunk, aztán pedig Te jobbra, Én balra, és holnapra megcsináljuk, úgy ahogy megbeszéltük. Meg is csináljuk, igen.

Máskülönben minden csak időstrukturálás, látszatolás, kipipálgatás, felszínen lebegés. Még ha nem is direkt.

Ha mellé még a körülmények is jól alakulnak, a plussz eszközök is ott vannak, na igen, nyilván az a talált-süllyedt, a bingó, a csúcsszuper.

Mivel az eszközök arra vannak, hogy kiegészítsenek minket, és nem pedig fordítva. Azok nem tudnak gondolkodni helyettünk, meg egyik lábukat tenni a másik elé, és így eljutni szépen A-ból B-be. Egy szál magukban semmik. A gondolkodást, a lelkesedést, a koncentrálást és a tettre készséget, na meg a cselekedetet, az nem tudják tőlünk átvállalni. Ezért nincs más megoldás, mint tökéletes eszközhasználókká fejlődnünk. Ám, ha úgy adódik, hogy abból épp egy sem áll a rendelkezésünkre, akkor pedig egyedül kell boldogulnunk. Egyedül is kell tudni.

Szerencsére ilyen nem lesz, mert társadalomban élünk, és szakma van körülöttünk. Sok a jó ötlet, a sok módszer, a sok fórum. De ha egyedül is megy, akkor azokkal együtt már kétszer olyan ügyesek leszünk. Ezt talán érdemes kikísérletezni.

Ha valahol ott vagyunk, az úgy hasznos, és még fontosabb, úgy élvezetes, ha valóban ott vagyunk. Ha ott akarunk lenni. Ha tanulni akarunk belőle, hogy másodjára már okosabbak legyünk.

Hogy hosszútávon ne csak raboljuk már egymás idejét, és ne csapjuk be saját magunkat se.

Ezt hiszem a családgondozásról is, a szakmaközi, és szakmák közötti együttműködésekről, és minden egyéb a közéletben és a társadalmi életben való részvételről is.

Én legalábbis. Ma így látok.

.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy csomó kliens.

Az a sok kliens annyi rengeteg problémával küzdött, hogy azokat felsorolni sem lehet. Sokszor egy-egy családban annyi probléma volt, mint égen a csillag. Pszichiátriai betegségek, pénzhiány, addikciók, munkanélküliség, kapcsolati problémák. Egyik eredt a másikból. Annyi problémájuk volt, hogy aki csak látta, s megismerte őket, ép ésszel fel sem foghatta, hogyan lehet így életben maradni.

És voltak körülöttük más emberek, akiknek jobban ment a soruk. Sokan lenézték őket, sokan pedig próbáltak nem tudomást venni róluk. Sokan pedig kritizálták őket, úgy tartották, hogy élősködők.

Azért mondták róluk, mert elfogadták a segítséget. Elfogadták, mert ő bennük már nem volt büszkeség, mert már annyi mindent átéltek, hogy tudták, időnként jobb elfogadni. Mert néhányan segítettek nekik. Akik a klienseket kritizálták, a segítőiket is elkezdték, mert nem értették, minek segítenek nekik, ha egyszer mindenkinek meg van a maga baja.

Akik pedig segítettek, egyszer csak észrevették, hogy segíteni milyen jó. Észrevették, hogy nekik is jobb lesz tőle a kedvük, hogy valahogy gazdagodtak. És akkor történt, hogy egy szép napon azok, akiknek segítettek, rájuk mosolyogtak. És őszintén mosolyogtak.

És akkor azok, akik olyan kritikusak voltak, észrevették ezt a nagy mosolygást, és nem értették, hogy mi van. Nem értették, hogy azok a szerencsétlenek mit mosolyognak, amikor nyomorult egy életük van. Ha mosolyognak, abban valami nagyon gyanús. Ettől mondjuk ők nem lettek jobban.

Viszont azok, akik segítettek elkezdték élvezni a mosolyokat és egyre többet akartak belőle. Észrevették, hogy ők is egyre többet mosolyognak, s ilyen már régen volt.  Ezért elálltak hivatásos segítőnek. És akkor ezek a segítők onnan kezdve minden álló nap mentek házról házra, és mindig adtak valamit, vagy valamit konkrétan, vagy csak úgy magukat, és így ment ez sokáig, gyűjtötték a mosolyokat.

És amikor a kliensek megszokták, hogy vannak, akik nem nézik le őket, elkezdték tartani magukat valamire, és már nem is érezték magukat olyan szerencsétlennek, így cserébe egyre többet mosolyogtak. És voltak olyan családok, akiknek a sok mosolygástól olyan jó kedvük lett, hogy azt már maguk se nagyon értették.  És akkor, ha már olyan vidámak lettek, már nem is kellett annyi gyógyszert szedni, és még a munkaügyi központba is elmentek.

És akkor a kritikusok már végképp nem értették, hogy mi van, meg már nagyon kényelmetlen volt nekik, mert nagyon kirekesztve érezték magukat. Úgy érezték, hogy valami rossz tréfa az, ami történik velük. Ezért mindenfélét összehordtak. Megvádolták a klienseket, hogy kihasználják a segítőket, és csak alibiből mennek el a munkaügyi központba, de közben csak az állam pénzére hajtanak, meg mindenre, ami kapható, és ezzel a bugyuta mosolygással csak becsapják a segítőket.

Már csak azt nem értették, hogy a segítők ezt hogy-hogy nem veszik észre?

Akkor megint gyanút fogtak, mert már nagyon belekavarodtak ebbe az egészbe. S akkor eszükbe jutott, hogy a segítők is biztos csak színlelnek. Hogy a nagy segítéssel mindenáron jobb színben akarják feltüntetni magukat, és ezzel ők kiváltságokra utaznak. Szimpátiát és munkát akartak csak csupán, elvégre mindenkinek csak az a fontos. Valójában csak ezt a bájvigyorgást csinálják, semmi mást. Valójában csak álsegítés az amit művelnek, hiszen nem érdekük, hogy a klienseknek jobb legyen, mert akkor ők elvesztenék ezt a klassz munkájukat. Biztosan ők is csak kihasználják az államot és valójában a klienseket is.

És akkor ettől a felismeréstől a kritikusok is végre kezdtek jobban lenni.  És akkor odamentek nagy jó kedvükben a kliensekhez is, meg a segítőkhöz is és mindezt jól megmondták nekik.  És akkor várták, hogy mi történik.

De nem történt semmi. És akkor még erősebben mondták a magukét, de még mindig semmi. Ezért kezdtek ismét dühbe jönni.

És akkor egyszer csak a kliensek megrémültek, hogy megint rosszul bánnak velük, pedig már kezdték megszokni, hogy mégiscsak emberek.

De akkor történt valami.

A segítők a dühöngő kritikusokra mosolyogtak. Ami azért volt nagyon meglepő, mert ez egyáltalán nem szerepelt a munkaköri leírásukban.

Csak azért mosolyogtak, mert abszolút nem érdekelték őket a vádak. Egész egyszerűen hidegen hagyták őket.

Tudták, ennél sokkal rosszabb is történhetne velük. Például a pszichitáriai betegségek, a pénzhiány, addikciók, munkanélküliség, a kapcsolati problémák.

Mert ők ezt már a kliensektől megtanulták. Hogy az a minimum, ha a kliensek tudnak, nekik is illik tudni.

Mosolyogni.

Minden nézőpont, szempont kérdése. És nagy hír, mindenkinek meg vannak a maga szempontjai.

Gyalogoltam ma oda-vissza, mert sztrájk van. Közben gondolkodtam. Családokon, helyzeteken.

Egyik ilyen előfordult helyzetben a téma a magántanulóság volt. Kamasz fiú, aki utál iskolába járni, ezért úgy dönt, ha már ennyire rossz, mért is erőltetné. Oka -ahogy elmondja végre nagy nehezen, sokadik találkozásra-, hogy eléggé húzós az osztálya, egymást bántalmazó, vagy legalábbis a bántalmazás esélyét lebegtetve, állhatatosan egrecíroztató osztálytársak, helyzetet nem kezelő pedagógusok. Vannak cigány osztálytársak, de a nem cigányok is nagyon „furcsák”. A cigányoktól nem azért fél, mert cigányok, hanem mert más az elintézési módszerük. Csak csettintenek egyet és ott a fél család. Ezért nem oké nekik visszaszólni. Szóval a srác, saját anamnézis szerint, kicsit érzékenyebb az átlagosnál, ennek láthatóak a jelei. Ennek ellenére, vagy épp emiatt az érvei állnak a lábukon. Már hiányzik 4-5 hónapja a suliból, vagyis szinte nem volt még bent az adott tanévben.

Mondjuk úgy, hogy sztrájkol? Na jó, mondjuk úgy.

Ő így sztrájkol. Ha ilyen ez az iskola, ő nem megy be. Vállalja a következményeket.

Magántanulóságát támogató levelet kellene írnom, ez hozzám a szempilla rebegtetős kérés. Sztrájkját, kiskapuzását támogatót.

Meg fogom írni? Meg fogom írni. Meg fogom, mert már hiányzik 5 hónapja, mert  túl későn derült ki, mert már nem tudna visszailleszkedni, hiperérzékenysége miatt nem kész rá, nem is kéne erőltetni. Mert érthetőek a szempontjai, hiába sántít az elintézési mód, de ha akarom, meg tudom érteni. Meg fogom, mert egy sztrájkoló sarokba szorított.

Megírom -hiába a magántanulóságot nem pont erre találták ki, mégis csak valahogy helytállónak tűnik-, de persze bizonyos feltételeket támasztva mellé. Például, hogy azért megpróbál nézni másik iskolát. Csak hát az év közepén hova fogják átvenni? Hogy a szülei ellenőrzik majd hogy otthon tanul, hogy jövőre biztosan folytatja majd rendesen, bejárósan valahol stb.. Magyarul azért próbálkozok, lássa csak, azért egy sztrájk sem elég mindenhez. Igen is, én is erős vagyok. Bár, lássuk be, inkább olyan kis aranyos, hisz régen tudjuk, ő győzött. Vagyis nem ő, hanem a sztrájkja, meg a szempontjai. Aminek szerinte biztosan, szerintem meg talán, jó oka volt.

Viszont, ha ő sztrájkolhat, miért ne sztrájkolhatna más is? Ha a következő sztrájkoló előtt lesz példa arra, hogy le lehet állni, hogy ideig-óráig simán le lehet parkolni. Értjük. A végén úgy is megértik majd, sőt lesz még majd buksi-simi is. És tényleg.

Ha jön egy következő magántanulóságot saját magának kérő, azt jó ötletként, megoldásként kitaláló, hát neki is meg lesznek a maga szempontjai. A meggyőző érvei.

Indulhat az újabb sztrájk. Hiába sántít esetleg, meg fogjuk érteni majd azt is. Mert őt majd meg lehet érteni, a többiekkel akkor meg majd épp nem foglalkozunk.    

Tv, szakma, utca, családok, mindenhol mondják.. Hogy a gyerekek mennyi jogot kaptak, ami korábban nem volt meg. Hogy ezért vannak pl. a tanárverések.

Szeretném kicsit pontosabban érteni, hogy milyen joga van most egy gyereknek, ami korábban nem volt. Nagyon szeretném. CD jogtár nélkül, csak úgy alapból, fejből, gondolatból, emberi-, gyermeki mivoltból.

Például, hogy egy tanár,  vagy egy szülő, vagy bárki felnőtt, ne verjen gyereket? Talán ez van a tanárveréssel jogügyileg összefüggésben Hogy -úgy mondják-, fordult a kocka.

Nem tudom, ehhez nem volt (vagy lett volna) „joga” a gyerekeknek eddig is? A méltó gyermeki léthez, a kölcsönös tisztelethez, hogy a felnőttek nem élnek vissza az erőfölényükkel és a helyzetükkel? (és ezt még lehetne fokozni).

Ha erről van szó. Akkor a legnyugtalanítóbb ebben az, hogy az a felnőtt, aki nem tudja tisztelni (kezelni, eszközölni, stb.) a gyereket, végül is magát sem tudta. A felnőtt. Mennyi hite lehet önmagában, vagy a kreativitásában, vagy a pedagógiájában úgy unblock, ha az ütést választaná, ha lehetne, vagy választja is. Én nem hiszem, hogy ő attól jobban lesz. Persze a konkrét feszültség csökkenhet, de biztosan tudja, nem ez a legjobb „megoldás”. Ha nem így lenne, akkor nem esne neki a tanár vagy a szülőnek, ami miatt az nem nevelte szalonképessé a gyerekét. Vagy a szülő a szociális munkásnak, amiért keddről szerdára nem szerelte meg a vásott kölyköt.

Ha ő teljesen nyugodt lenne… sebaj, ő úgy is lerendezi egy-két (három-négy..) taslival, és akkor minden rendben lesz… akkor nem kakaskodna egyfolytában.

Vagy azért kakaskodik, mert megüti („vaj a fül mögött” helyzet), vagy azért mert nem ütheti meg. Ha nem ütheti meg, attól ingerült (inger -alatt, miatt- ült).

Tartanál egy estemegbeszélőt vagy egy szakmaközi megbeszélést, ám arra meg nem jönnek el. Mert hát azért tudják, vagy legalább is érzik ők, kicsit ciki. Ha érzik, akkor meg miért a gyerekjogokkal jövünk? …Csak attól, aki azzal jön…

Ahelyett, hogy szépen kitalálna valamit, ha már bevállalta, hogy egy mondjuk 500 fős iskolában tanár, vagy éppenséggel szülő lesz egy életen át. Mit gondolt, hogy könnyű lesz?

A családgondozó sem lehet agresszív a klienssel (ő nem is gondolta soha, hogy könnyű lesz :P ) csak azért mert nehéz vele a kommunikáció, vagy nem sikerült megcsinálnia, azt amit megbeszéltünk, vagy bármi. Nem lesz vele agresszív, már csak azért sem, mert az a család többet be nem jön az intézménybe, az millió százalék. Vagy csak kényszer hatására, de akkor is lőttek a normális együttműködésnek. Vagy bejön, mert félős szülő. Értjük.

Olyan, mint egy gyerek.

A gyerekekkel nem bánunk így. Csak azért mert „megtehetnénk”. (Mellesleg nem tehetjük meg).

Ha a tanár, szülő megteszi, a gyerek bemegy, hazamegy másnap is. Megy, és ha üvöltenek vele, ha bántják, még vásottabb lesz, garantált.  Jó, a gyerek sem mindig „szent”. Viszont reagál, eléggé intenzíven. Agresszióra agresszióval (vagy igen komoly szorongással), segítségre meg elfogadással, meg ’hülyeségfelhagyással’. Ha nem is rögtön, de idővel. Ha meg van a kitartás. Ha nem a bizonytalanságot érzi a felnőttben, hanem a bizonyosságát (magabiztosságát, önmagába vetett hitét) abban, hogy tud ez a gyerek másképp is (hogy másképpen is el tudja érni, anélkül, hogy megütné).

Ha bizonytalanságban tartják, akkor persze jön a körzővel szurkálás, az asztalborogatás, az iskolában dohányzás, osztálytárs hajtépésben feszültség levezetés, a rendetlenkedés, a gyújtogatás, meg a többi. Világos.

Ez amolyan… rendszerszemlélet, ok – okozat viszony, meg játszma, meg hasonlók... ; )

Másik út, hogy verés helyett, kétségbeesésig frusztrálja az iskola a szülőt, hogy átvigye a gyerekét egy másik iskolába. A gyereket meg a szülő, hogy „intézetbe” küldi, ha nem változtat valamit. A gyerek. Nyilván, ha már új jogai vannak, csináljon is valamit...

Nagyon jó, tényleg. Nagyon jó lehet a gyereknek iskolából iskolába járni, meg gyerekotthontól rettegni. Hibásnak, stigmatizáltnak lenni.

Szépen elviszi a balhét meg az új, jó kis jogait oda, ahova éppen küldték. Oda, ahol könnyen lehet, hogy kezdődik elölről. Ahol majd megint nem ütheti meg senki.

Tudom, hogy nem könnyű tanárnak, szülőnek, felnőttnek sem lenni. Nem mindenki, de  szerintem sokan szenvednek ettől az egésztől. Tudom, hogy nem könnyű jól dönteni, és ’nem verés’ nélkül megtanulni jól csinálni.

Pedig az a kis félelmetes gyerek épp a maga híres jogaival, kezét-lábát törve próbál segíteni…

Namármost. Gyakorlat nappal, elmélkedés este : ) Már január van..

Persze nem szociális munka elmélet. Nem szakma töri, nem technika. Hanem amolyan elmélkedés a gyakorlatról.  Elmélkedés, elmélet. De nem annyira a tudásról (fontos tudom, de nem az a hiánypótló. Illetve a sorrend időnként variálandó), sokkal inkább a szívről meg a lélekről. De ha már a szakma töri szóba jött egyébként. Tudom például, hogy sok a történelemben a jó példa. Régi és új példák. Tudjuk, történetek a szociálpolitikából, történetek életutakról, tettekről. Szereplői szakemberek, akik egyébként sima, mezei emberek. Érdemeik miatt szakemberek persze. Érdemeik miatt. Csak hát a sorrend itt is. Mezei emberek, hiszen szívekből, lelkekből, s a fejekből indult ki minden. A szándékból, az akaratból és a tettekből.

Abból, hogy nem féltek a kudarctól (vagy a sikertől?). Hogy nem lamentálgattak rajta, hogy érdemes-e, valójában pedig, hogy meg merik-e.. Átgondolni, s aztán, megtenni. Sok a jó, emberből lett szakember.

Szakemberek, ezért ők tudják már. Tudják, hogy ha túl agyalod, akkor csak agyalsz. És onnan nézve túl bonyolultnak tűnik csinálni. Ha túl politizálod, akkor csak politizáltál egy jót, de ezt hagyjuk is. Ha túl „szakmázod”, az is veszélyes, onnan minden hamar reménytelennek tűnik. Mivel ha már agyalsz is, meg politizálsz is együtt, akkor már tényleg nehéz nekiállni. Én így látom, hogy ők talán így láthatják. 

De, ha csak simán hiszed (itt jött be a szíved meg a lelked), de leginkább, ha „meg mered” is (vagyis: megteszed. Itt már a fejed is beszállt)… Abból azért lehet valami. Annak van értelme… Nem a kifogásolásnak. Ugye, a segítettnek is ezt igyekszünk így-úgy visszajelezni. Nem bántóan, nem kritikusan, hanem igazságféleképpen. Csak mert Te belülről érezve, kívülről nézve pedig: „tudod”.

És velünk mi van? A segítővel? Mi visz előre, egyről a kettőre? A kilátástalanból a kilátásig. A sikertelen helyzettől a sikeresig? Átgondolni, elgondolkodni, átbeszélni, ide leírni, oda leírni, kipuffogni és… és?  És, semmi.

De ha (igen, de?)… ha elkezded megtenni...Ha meg mered hallgatni. Ha és amikor, meg mered hallani. Még meg is mered kérdezni. Végig mered nézni. Mered érezni. Mered félteni. Bemered vallani. Akkor fel is mered hívni. Le is mered írni. Még meg is mered mondani (face to face, eye to eye). El mersz rajta gondolkodni. Meg mered vele beszélni. Így hát, mersz állást foglalni. Ha azt már merted, akkor meg is mered, és meg is tudod védeni. Fel tudtad vállalni.

Tehát mertél bátornak lenni. Bátor voltál inspirálni és inspiráltnak lenni, mivel mertél befele figyelni. Mertél sebezhetőnek lenni, ezért ki mertél lépni, (ki-, és) elé mertél állni.

És a vége a legjobb. A legjobb benne, hogy szerény mertél maradni, mert nem kell neked védekezni. Nem kell vállat veregettetni. (Tudsz te arra várni egy kicsit még. : ) Lsd. később). Anélkül is, már bátor vagy. 

Mert nem gátlástalan vagy, hanem izgulsz. Ezért legyőződ magad. Ha legyőzted magad, már nem sokáig vagy segítendő, mivel motivált lettél. Ha meg van a motiváció, akkor sikeres leszel. Teljesen mindegy mikor, csak maradj motivált, mert ez a recept.

Motiváltként (nagyra)becsülhető vagy. Becsületesként pedig szerethető. Ha szerethető vagy, szeretni fognak. S ha Téged szeretnek, Te is szeretsz. 

Akkor viszont merd elfogadni! Sőt el is várhatod. Várd csak el nyugodtan. Adtál is, kaptál is. Kölcsönhatás van. Várd el, váltsd be, kérd ki magadnak, a sikeredet. Hidd el, így a jó mindenkinek. Minden visszaforog. Ha elégedett vagy, az. Ha elégedetlen, akkor az. Senkinek nem jó, ha szenvedsz csak (a kliensnek garantáltan nem), ezért kötelességed jól lenni.

Meg egyébként, jól is esik.

És most légy oly kedves, merjél már egy jót vigyorogni. Ezek után mi az neked…. Akárki is vagy. Ha segítendő, ha segített. Ha szakember, ha mezei ember. Nem mindig, de most ez teljesen lényegtelen.

Persze, csak szerintem...

Egy-két dolgot beszéljünk meg a blogról : )

Nagy örömmel látom, hogy az indulás óta eltelt 6 nap alatt közel 1000 alkalommal lett letöltve az oldal. Úgy tűnik elég sokan megnézték (hm, egyáltalán nincsenek kevesen a szoc. munka vagy a szoc. munkás : ) érintettségűek. Persze ennél is jóval többen vannak valójában). Ezen kívül különböző csatornákon nagyon sok kedves és bíztató visszajelzést kaptam a blog létrejöttéről, és időnként bejegyzésekről is.

Megtisztelő az érdeklődésetek!

Szeretném ezt a kíváncsiságot és a közös érdeklődésünket fenntartani, ezért jó lenne egyre pontosabban betájolni, hogy miről lenne érdemes írni, írnunk a továbbiakban.

Leginkább úgy képzeltem el, hogy ez a blog interaktív lesz, ezért szeretnélek Titeket szóra bírni. Örülök, ha dobtok fel témajavaslatokat, vagy ha egyszerűen van megosztandó saját élményetek, azt is szívesen olvasom itt, illetve oszthatjuk meg itt egymással.

Ha van kedvetek ebben együttműködni velem, akkor írjátok meg ötleteiteket, javaslataitokat. Mi foglalkoztat benneteket?

Jómagam a szociális munka gyakorlata, terepmunka témakörben kezdtem el gondolkodni, de formálható vagyok, ha sokak látnák úgy, hogy ki kellene tágítani a megbeszélendők körét, arra is nyitott vagyok. A visszajelzéseitek sokat segítenének.

(Egyébként itt az oldalon a FEEDEK-nél az RSS-re kattintással az oldal a könyvjelzők menübe tehető, így láthatóvá válik, ha új bejegyzés kerül a blogra. Ezt talán érdemes lehet használni). 

...nos, folyt. köv., már együtt?...

 Szép hetet!  J R

A gyermekvédelemben a gyerek az ’első’, a kliens. Ha úgy tetszik Ő a tünethordozó is (néha (?) bűnbak). Mert hát sokan vannak mögötte. Ugye a családról beszélünk.. na meg például az iskoláról. Csak esetünkben Ő van elől, előre tolva, vagy önként előre szaladva (önként… hát nem  tudom….)
A szociális munkás is ez, az alapellátásban mindenképpen. Sokan mögötte, de Ő van elől. Hogy előre tolták, vagy ő szaladt oda, azt most hagyjuk. De hát nem ritkán Ő is lehet vagy van, bűnbak. Sokszor. Grrr…
A csoportnyomástól, a kijelöléstől, a hárítástól, a felelősség le- és átpattintgatástól, lazán lehet pikkpakk bűnbak. Milyen gyerekes, mégis csináljuk… Kollektív felelősség ide vagy oda. Persze, csak ha elvállalja.
Gyerek is mindenki volt, talán bizonyos időkre ügyeletes bűnbak is. Azért szerintem ezt ismerjük. Családból, suliból, kortárs csopikból.  
Amikor a gyerek -a deviáns, a magatartásproblémás, a beilleszkedési nehézséges, a lógós, a felnőttekkel tiszteletlen a stb. stb.- azt mondja, hogy: már sorry, de a családom eléggé necces, miattuk lettem ilyen, azzá, aki vagyok. Biztos tehetek róla, de gyerek vagyok, félreneveltek. Ők tehetnek róla, ergo, Nincs igazuk. Mit mondasz ilyenkor?
Version1:
Édesem, és a ruháidat ki mossa ki? A kajádat ki veszi meg? Ki dolgozik éjt nappallá téve érted? Hát szégyelld csak el magad szépen és sürgős gyorsasággal…
Ezeket biztosan nem mondom, még ha önmagukban véve igazak is (igaz - hm, van ilyen?). Mire megy vele a szülő, ha igazat adsz neki? Na és a gyerek, Ő mire megy vele? Mire mész vele Te, hogy eldöntötted kinek van igaza. Jogod sincsen hozzá, meg hát hibázol is vele. Csak szerintem.
De hát valamit csak "mondasz"…

Versoin2:
- Nem tudom, de könnyen lehet, hogy igazad van. Mivel, ha nem ért meg senki, s ez neked fáj, akkor igazad van. Ha elszúrtak veled valamit (mondjuk továbbra is hiszem, hogy legtöbbször akaraton kívül, hadd maradok naív..), és ettől Te szívsz, akkor igazad van. Ha időnként durván megaláztak -ahogy meséled- és ez szomorúvá, mi több dühössé tesz. Azt megértem, akkor valószínűleg igazad van. Ha úgy fest, hogy mindebből már jól kijönni nem lehet, a félelmed létezik, tehát igazad van, abban, hogy félsz.
És ha Én félek.
- Ha nem tudok neked segíteni, mert igazad van, mert már elszúrták. Akkor nekem is igazam van. Ha félek szülőügyben is, mert mondjuk 50 éve gondolkodik valahogy, és azóta csinál valahogy (jól/rosszul) valamit, s ehhez Én már sem hozzátenni, sem elvenni belőle nem tudok, akkor a félelmemben igazam van. Akkor végül is, lehetek én is a hibás, mondjuk a szülő szemében, már nem a gyerek (ja az, hogy Ő, a szülő? Fel sem merül), mert az ilyen csak úgy átszáll egyik emberről a másikra...Ilyen ez a dolog.
- De ha azt mondom, hogy a szüleidnek is igaza van, mert csak szapulod őket állandóan, pedig ők akkor/anno jobban nem tudták csinálni, abban nekik is igazuk van. Mert tényleg szapulod őket.
Ha azt mondom Én, a segítő, hogy feladom, igazam lenne, mindez túl nagy falat. Ha ezért engem akárki el merészkedik számoltatni. Igaza van, ha egyszer már mondtam, hogy nekem van igazam?
- Igaza van. Neki is. Mert meg sem próbáltam.

Ha megpróbáltam, már nincsen igaza. Nincs! Kicsit sincs... Mert Ő nem próbálta meg, Te Igen…
Ha Te megpróbálod, nincs a szüleidnek igaza…
Ha a szüleid megpróbálták, mégis folytatod a szapulást, akkor meg neked nincs…
Ha megpróbáltuk, (Te, Ők és Én), akkor senkinek nem lehet igaza csak nekünk. Tehát Neki Is, Neked Is, és Nekem Is.

Akkor senki nem is mer majd szólni egy szót sem. De Te sem, Én sem, Ő sem. És Ők sem. Egyszer kétszer még be-bepróbálkoznak, aztán elhallgatnak.
A bűnbakképző kör elhallgat, ha látja, hogy nincs igaza. Ha nem vállalod el a bűnbakságügyi megtisztelő felajánlást. Mindig elhallgat. Mindig. Akkor felájánlják másnak. Ha nem hallgat el, még nincs igazad, nem próbáltad eléggé, nem vagy hiteles, nekik van igazuk.
Ha elhallgat, a Te sikered, a Te hiteled, a Te igazad. Már nem vagy bűnbak.
Nem kértél belőle…

 

Már-már zavarba ejtő, ahogyan sokan ámuldoznak azon, hogyan lehet a sok nehéz sorsot nézni, elviselni. Még rosszabb, amikor már-már elszégyellnéd magad, amikor azt hallod „én ezt nem tudnám csinálni, én annyira kis lelkis vagyok”. Hmm. Én ezek szerint nem?? Na mindegy, nem szégyelled el magad, mert hiszen ez lehetetlen. Továbbgondolod hát. (Persze nem az ámuldozók hibája, kívülről ezt tényleg furcsa lehet).

Amikor a szorgos kis kellemes mindennapok sorában azt látod, hogy gyerekeket bántanak (megverik kicsit vagy nagyon, ritkán vagy notóriusan, másképp is agresszívak velük, terrorban tartják őket, csicskáztatják őket stb.) vagy ha nem is direkt, de bántóan rosszul bánnak velük. Vagy pl., amikor belemész a totális, lesújtó szegénységbe egy-egy családlátogatáskor. Hogy „működsz” ilyenkor?

Meg hát, a másik kérdés, hogyan lehet váltani, amikor hazamész, hogyan lehet úgymond és ugye, letenni a munkát. Lezárok, ha túléltem a haza utat (de erről később). Mondjuk talán fel sem veszem annyira, mármint a munkának ezt a részét. Ugyanis legtöbbször nem remeg bele a lábam, ha látom a szegénységet, nem szorul ökölbe a kezem, amikor a szülő agresszív a gyerekkel, vagy a szülők egymással. Viszont! Ha a villamoson egy anya azt mondja a gyereknek, hogy Kuss, ..... ! ... Kb. azért mert kért a gyerek egy zsepit :S (hát lássuk be, ez a mindennapjaink látványaihoz képest, nem eléggé durva. A példa erősen cenzúrázott) nos, akkor le kell szállnom a villiről. Mert meghasad a szívem, mert tudom, hogy másképpen is lehetne.. Mert nem bírom nézni. Nem bírom hallani. Tudjuk néha sokkal bosszantóbb dolgok is vannak az utcán, vagy a lépcsőházak lakásaiból kiszűrődőek alapján. Miért a különbség? Miért utazom a városban nyugtatókkal, vagy szemellenzősen? A munkám, pedig már meg se kottyan. Gondoljam magamról –kissé nyilván elbizakodottan-, nos hát bocsika, de ilyen egy profi. Ennyi. A profi már-már nem érez, vagy nem lát? Nem hinném, mert akkor a villamosos kiborulás miért?

Szerintem ez. A világban jöttömben keltemben, csak látok és hallok. A szoc. munkában is ezt (is) teszem, csak ott néha teszek is (na jó, infóként a szkeptikusoknak: mindig). Tevőlegesen, vagy fejben. Rögtön indul az akcióterv. Fejben rögtön.

Szerintem a szociális munka lényegileg nem más, mint: meghallgatsz, megértesz, jól figyelsz. S ha eljött az ideje, nem árt, ha mondani is tudsz valamit… meg egy-két dolgot időnként meg is kell tenned… (kivételek az adatlapok, azt mindig tenni kell  : P )

Ennyi. A cselekvés kioltja a frusztrációt, ami keletkezne benned attól, ha tehetetlenül nézed mások szenvedését. Itt tenni próbálsz, így talán megúszod. Így is nehéz. És a fenti túlzásaimat revidiálandó, így is kicsit azért meg-meg illetődöm néha, vagy elszomorodom, fel fel bukkanak az indulatok is, naná, de aztán tenni próbálok, próbálunk, s ettől jön a „jó”, de mindenesetre jobb kedv, a pozitív izgalom, hogy talán mindez úgy is változni fog. (Nem, nem vagyok naív. Egy profi, ugye nem naív? Ahogy nem is érez..)

A villamoson nem mondasz semmit, és nem is teszed meg. Nincs rá felhatalmazásod.

Amikor a ’Fehér Tenyér’ című filmet nézed, szintén tehetetlen vagy. Akkor minek is idegesíteném magam ilyen filmekkel? Szerintem egy a szakembereknek kerülendő filmekből. Persze, szerintem. (Ja és persze filmügyben sem a legdurvább példával jövök elő, tudjuk). Hiszen nem bírják az idegeink, hiszen „annyira kis lelkisek vagyunk”.

Na, de kinek a szemében? Ki számára? Kinek fontos ez? Számomra úgy tetszik, ennek a válasznak (elsősorban vagy először) magamban kell + előjelűnek lennie. De mitől lesz az? Nekem azt senki nem mondta meg az iskolákban, hogyan kell. Persze formálgattak itt, ott, így, úgy. De talán a tapasztalatok útja visz el a tuti meggyőződésekig. A tapasztalatokat meg nem egyedül szerzem. Ha már munkáról van szó, akkor nevén nevezve leginkább a kliensekkel együtt szerezzük. Az ő ránk nézése mutatja, hogy nagyjából jók vagyunk –e. Vagy netalántán nagyon ; ). Vagy még nem eléggé.

Gondolható, ha valaki a szolgáltatásunk megrendelője, akkor lesz elégedett velünk, ha megkapta, azt, amiért megkeresett. De hát ez a szociális munka!! Van-e itt olyan, hogy konkrét megrendelés? Ritkán, elhaló hangon egy-egy (na jó, néha nem olyan elhaló hangon : P, de ez a ritkább). Kéne egy új iskola a gyereknek, el kéne intézni ezt és ezt az ügyet (ez a felsorolás persze nagyon sok soros lehetne). Csak hát ugye kérni is nehéz, megfogalmazni, hogy mit akarunk igazán, nehéz. Különben is Te egyelőre csak egy idegen vagy.

A kliensnek sem könnyű, pedig ő „csak” megrendelni akar. Akkor nekem milyen, akinek úgy kell azt „teljesíteni”, hogy nem is mindig tudni, hogy pontosan mit. Na itt indul. A felfedezés, a közös megfejteni valókkal foglalkozás ideje. Tehát be kell fogadnia Téged, az életébe, a problémájába. És aztán meg együtt megoldani, ugye nem a kliens helyett. Szakmai közhely, mindenki érti. De itt ezzel le is állok, nem az esetvezetésben látom a kérdés lényegét. 

Azt hiszem, hogy a jó segítő fejben dől el. Akkor, amikor reggel elindulsz otthonról, amikor leülsz egy-egy családdal, klienssel beszélni. Amikor NEM kedvesen viselkednek Veled, s Te belül eldöntöd, hogy megsértődsz-e vagy nem. Amikor arra próbálsz reagálni, ahogy magad sem tudod, hogyan kell. Amikor eltökéled magad, hogy bárhogy is alakulj, SEGÍTŐ maradsz. Nagybetűkkel, nyilván a nyomaték kedvéért. De ezt is érti mindenki. Amikor eladod magadnak azt, hogy Te szereted, elfogadod a veled szemben ülőt, akármit is tett, akárhogy is viselkedik veled szemben. Amikor előre megbocsátod neki azt, amit még el sem követett, azaz számolsz vele. Vagyis felkészülsz. Fejben, lelkiekben. Amikor kívül maradsz, meg már be is vonódtál. Valamennyire bevonódtál persze, segíti az együttérzést. Amikor mindezt kibírtad, álltad a sarat, s mivel ilyen jól felkészültél, meg sem tudtak bántani, el sem tudtak tántorítani. Amikor ezek miatt a segített észreveszi, hogy Te barát vagy és nem ellenség. Amikor nem marad hely és tér a csatározása, amikor az már réges-régen hiábavaló, felesleges.

Akkor, amikor a kliens magától hív fel és kéri ki a véleményed. Vagy, amikor elfogadja, ha olyan döntés mellett voksolsz az ügyében, ami nem tűnik elsőre neki kedvezőnek, de elhiszi neked, hogy igazad lehet. Elhiszi, mert egyszer sem szóltál vissza, egyszer sem sértődtél meg, egyszer sem veszekedtél, mert akkor is mosolyogni tudtál, amikor épp fel akart idegesíteni. És akkor, amikor látja, hogy Te hiszel magadban, s ezért már neki sincsen oka kételkedni benned. Pedig ő könnyen lehet, hogy másképp készült….

Szerintem többekben merül fel, mint amennyit például én erről bármit is hallok.

Ki ne vágyna az elismerésre? Jó, persze, nem mindenki színpadra és kitüntetésekre vágyik. De annál mindjárt többre, mint amit alanyi jogon a szociális munkás kaphat. Hogy egyedül ballagsz a szürke hétköznapokon az utcán, be-betérsz egy-egy családhoz, életekkel foglalkozol, sorsdöntő beszélgetéseket folytatsz, gyerekek és családjaik sorsa felől döntesz (mert igen, mindenben valójában Te döntesz ! persze rögtön saját maguk –a család- után ; )), majd hazamész és pakolgatod otthon a csekkhegyek kontra aprópénzedet, s még csak el sem tudod senkinek mesélni, hogyan telt a napod. Na jó talán néhányaknak. De hát nyilván a több száz családot csak nem meséled el, akikkel beszéltél, beszélsz, -ezért szelektálsz, szelektálva, pedig nem lehet még csak egy jót ventillálni sem- igen unalmas lennél tőle, mi több önelégült, magát, munkáját fitogtató, másokénál feljebb helyező valakivé lennél. Ez pedig minden csak nem a szociális munkás sajátja. Ugyanis ellentmond. Ellentmond neki a szociális munka alázata, az, ahogyan téged arra szocializáltak. Ebben azon kívül, hogy felfogod a munkád szolgálat jellegét, közrejátszik az is, hogy nem nagyon kérdezi meg senki. Elvárni igen, megkérdezni, ’neadjég’ megdicsérni, azt nem. Így maradtál noname, esetleg magadra időnként csendben büszke, vagy a gondozott család szemében egészen jó fej. Ez sem kevés. De magányos dolog és önfegyelmet igényel. Ami talán megy is, de hát nyilván csak egy ideig. Mivel, ha nem vagy soha elismerve -anyagiakra konkrétabban persze nem is térek ki, pedig csak arról beszélni önmagában véve is elég lenne-, akkor egy idő után a ’jóbolond’ effektust érzed magadon. Ettől türelmetlen és arrogáns leszel. Ki ne lenne az, ha tartósan hülyének nézik?! Akkor kicsit elkomorodsz, s észreveszed, hogy a dologban a legaggasztóbb, hogy olyan kezdesz lenni, amilyen egyébként nem vagy, s amilyen nem is kívánsz lenni. Már-már törtetővé kezdesz/akarsz válni, ’csakhátugye’ kifutási lehetőség híján. A legszerencsétlenebb együttállás. Ilyenkor vagy olyan, amire azt mondják …frusztrált…?

Na jó akkor tegyük fel, hogy úgy döntesz, akkor teszel inkább gyorsan magadért, a téged körülvevőkért és a családjaidért (akiket gondozol), és akkor tessék szépen karriert csinálni, kiégés elkerülési célzattal. Nos…, khmm.. Karrier, karrier,.. mi is az? Van ilyen a szociális munkában?

Áhh, nincs itt hónap dolgozója, nincs itt semmi, csak a Mónika show… meg max. a Tüzér utca.. …. Nincs itt termelési eredmény, nincs még egy tisztességes karácsonyi pulykapénz se. Ha van, az szemlesütően jelképes, komolytalan, igazságosan kevéssé elosztható stb.

Marad hát a  burn out, vagy a meglévő 5 forintodból 4 és félért a szupervízió..Így van hát a karrierrel a köz alkalmazottja, a ’szociálisok’.

Sokan dolgoznak úgy a világban, hogy nem szeretik a munkájukat, vagy talán, ha szeretik is, de szenvednek egy életen át a megbecsültség hiánya, az alacsony, élhetetlen fizetés, a munkahelyi hierarchiáknak való kiszolgáltatottság, és a túlterheltség spiráljában egy életen át. Szomorú. Mégis azért ki így ki, ki úgy próbál boldogulni. Van, aki változtat, változtatni próbál, van, aki nem.

Ebben a szakmában -a szociális munkában- ugyanez a helyzet attól olyan (óriásian) ellentmondásos, mivel az a munkád, hogy a fejlődést képviseled, a jól boldogulást képviseled, hogy ennek egy hírnöke, egy iránytűje, egy képviselője, egy lelkesítője etc etc. vagy.

PONT TE, aki egy vagy azon ezrek vagy milliók közül (valójában mit képzelsz magadról?), aki saját magadnak ezt nem tudod megteremteni, vagy mondjuk úgy, akinek a szakmája és a munkakörülményei nem segítenek mindebben. Mert nincs pénz, nincs karrier, nincs igazságosság, és még kritizálnak is, ja és legújabban meg még büntetgetnek is… stb.

Fent már leírtam….

Sokan tudják, de senki nem mondja. Erről nem beszélünk. Megszoksz vagy megszöksz, vagy reménykedsz… vagy valami ilyesmi..

Vagy csak mi mondjuk. Akikről szó van. De mi is csak magunk között.

Jó lenne, ha a szakmát vizsgálni hivatottak közül is lenne aki beszélni szeretne róla...

Üdv!

A szociális munka tehát a téma. Gyermekvédelmben dolgozom, ezért onnan a legnagyobb a merítés. Írok, és beszéljünk. Írhattok ti is (nem csak kommentben), felteszem. A blogom a miénk. Nem öncélúan készült. Úgy érzem több a beszédtéma a gyakorlatban, mint amennyit ott beszélünk. Írok arról, amiről szerintem érdemes, vagy csak egyszerűen kikívánkozik.. : )

Folyt köv. a szakmáról..