Na, de kinek a szemében? Ki számára? Kinek fontos ez? Számomra úgy tetszik, ennek a válasznak (elsősorban vagy először) magamban kell + előjelűnek lennie. De mitől lesz az? Nekem azt senki nem mondta meg az iskolákban, hogyan kell. Persze formálgattak itt, ott, így, úgy. De talán a tapasztalatok útja visz el a tuti meggyőződésekig. A tapasztalatokat meg nem egyedül szerzem. Ha már munkáról van szó, akkor nevén nevezve leginkább a kliensekkel együtt szerezzük. Az ő ránk nézése mutatja, hogy nagyjából jók vagyunk –e. Vagy netalántán nagyon ; ). Vagy még nem eléggé.
Gondolható, ha valaki a szolgáltatásunk megrendelője, akkor lesz elégedett velünk, ha megkapta, azt, amiért megkeresett. De hát ez a szociális munka!! Van-e itt olyan, hogy konkrét megrendelés? Ritkán, elhaló hangon egy-egy (na jó, néha nem olyan elhaló hangon : P, de ez a ritkább). Kéne egy új iskola a gyereknek, el kéne intézni ezt és ezt az ügyet (ez a felsorolás persze nagyon sok soros lehetne). Csak hát ugye kérni is nehéz, megfogalmazni, hogy mit akarunk igazán, nehéz. Különben is Te egyelőre csak egy idegen vagy.
A kliensnek sem könnyű, pedig ő „csak” megrendelni akar. Akkor nekem milyen, akinek úgy kell azt „teljesíteni”, hogy nem is mindig tudni, hogy pontosan mit. Na itt indul. A felfedezés, a közös megfejteni valókkal foglalkozás ideje. Tehát be kell fogadnia Téged, az életébe, a problémájába. És aztán meg együtt megoldani, ugye nem a kliens helyett. Szakmai közhely, mindenki érti. De itt ezzel le is állok, nem az esetvezetésben látom a kérdés lényegét.
Azt hiszem, hogy a jó segítő fejben dől el. Akkor, amikor reggel elindulsz otthonról, amikor leülsz egy-egy családdal, klienssel beszélni. Amikor NEM kedvesen viselkednek Veled, s Te belül eldöntöd, hogy megsértődsz-e vagy nem. Amikor arra próbálsz reagálni, ahogy magad sem tudod, hogyan kell. Amikor eltökéled magad, hogy bárhogy is alakulj, SEGÍTŐ maradsz. Nagybetűkkel, nyilván a nyomaték kedvéért. De ezt is érti mindenki. Amikor eladod magadnak azt, hogy Te szereted, elfogadod a veled szemben ülőt, akármit is tett, akárhogy is viselkedik veled szemben. Amikor előre megbocsátod neki azt, amit még el sem követett, azaz számolsz vele. Vagyis felkészülsz. Fejben, lelkiekben. Amikor kívül maradsz, meg már be is vonódtál. Valamennyire bevonódtál persze, segíti az együttérzést. Amikor mindezt kibírtad, álltad a sarat, s mivel ilyen jól felkészültél, meg sem tudtak bántani, el sem tudtak tántorítani. Amikor ezek miatt a segített észreveszi, hogy Te barát vagy és nem ellenség. Amikor nem marad hely és tér a csatározása, amikor az már réges-régen hiábavaló, felesleges.
Akkor, amikor a kliens magától hív fel és kéri ki a véleményed. Vagy, amikor elfogadja, ha olyan döntés mellett voksolsz az ügyében, ami nem tűnik elsőre neki kedvezőnek, de elhiszi neked, hogy igazad lehet. Elhiszi, mert egyszer sem szóltál vissza, egyszer sem sértődtél meg, egyszer sem veszekedtél, mert akkor is mosolyogni tudtál, amikor épp fel akart idegesíteni. És akkor, amikor látja, hogy Te hiszel magadban, s ezért már neki sincsen oka kételkedni benned. Pedig ő könnyen lehet, hogy másképp készült….
