Tv, szakma, utca, családok, mindenhol mondják.. Hogy a gyerekek mennyi jogot kaptak, ami korábban nem volt meg. Hogy ezért vannak pl. a tanárverések.

Szeretném kicsit pontosabban érteni, hogy milyen joga van most egy gyereknek, ami korábban nem volt. Nagyon szeretném. CD jogtár nélkül, csak úgy alapból, fejből, gondolatból, emberi-, gyermeki mivoltból.

Például, hogy egy tanár,  vagy egy szülő, vagy bárki felnőtt, ne verjen gyereket? Talán ez van a tanárveréssel jogügyileg összefüggésben Hogy -úgy mondják-, fordult a kocka.

Nem tudom, ehhez nem volt (vagy lett volna) „joga” a gyerekeknek eddig is? A méltó gyermeki léthez, a kölcsönös tisztelethez, hogy a felnőttek nem élnek vissza az erőfölényükkel és a helyzetükkel? (és ezt még lehetne fokozni).

Ha erről van szó. Akkor a legnyugtalanítóbb ebben az, hogy az a felnőtt, aki nem tudja tisztelni (kezelni, eszközölni, stb.) a gyereket, végül is magát sem tudta. A felnőtt. Mennyi hite lehet önmagában, vagy a kreativitásában, vagy a pedagógiájában úgy unblock, ha az ütést választaná, ha lehetne, vagy választja is. Én nem hiszem, hogy ő attól jobban lesz. Persze a konkrét feszültség csökkenhet, de biztosan tudja, nem ez a legjobb „megoldás”. Ha nem így lenne, akkor nem esne neki a tanár vagy a szülőnek, ami miatt az nem nevelte szalonképessé a gyerekét. Vagy a szülő a szociális munkásnak, amiért keddről szerdára nem szerelte meg a vásott kölyköt.

Ha ő teljesen nyugodt lenne… sebaj, ő úgy is lerendezi egy-két (három-négy..) taslival, és akkor minden rendben lesz… akkor nem kakaskodna egyfolytában.

Vagy azért kakaskodik, mert megüti („vaj a fül mögött” helyzet), vagy azért mert nem ütheti meg. Ha nem ütheti meg, attól ingerült (inger -alatt, miatt- ült).

Tartanál egy estemegbeszélőt vagy egy szakmaközi megbeszélést, ám arra meg nem jönnek el. Mert hát azért tudják, vagy legalább is érzik ők, kicsit ciki. Ha érzik, akkor meg miért a gyerekjogokkal jövünk? …Csak attól, aki azzal jön…

Ahelyett, hogy szépen kitalálna valamit, ha már bevállalta, hogy egy mondjuk 500 fős iskolában tanár, vagy éppenséggel szülő lesz egy életen át. Mit gondolt, hogy könnyű lesz?

A családgondozó sem lehet agresszív a klienssel (ő nem is gondolta soha, hogy könnyű lesz :P ) csak azért mert nehéz vele a kommunikáció, vagy nem sikerült megcsinálnia, azt amit megbeszéltünk, vagy bármi. Nem lesz vele agresszív, már csak azért sem, mert az a család többet be nem jön az intézménybe, az millió százalék. Vagy csak kényszer hatására, de akkor is lőttek a normális együttműködésnek. Vagy bejön, mert félős szülő. Értjük.

Olyan, mint egy gyerek.

A gyerekekkel nem bánunk így. Csak azért mert „megtehetnénk”. (Mellesleg nem tehetjük meg).

Ha a tanár, szülő megteszi, a gyerek bemegy, hazamegy másnap is. Megy, és ha üvöltenek vele, ha bántják, még vásottabb lesz, garantált.  Jó, a gyerek sem mindig „szent”. Viszont reagál, eléggé intenzíven. Agresszióra agresszióval (vagy igen komoly szorongással), segítségre meg elfogadással, meg ’hülyeségfelhagyással’. Ha nem is rögtön, de idővel. Ha meg van a kitartás. Ha nem a bizonytalanságot érzi a felnőttben, hanem a bizonyosságát (magabiztosságát, önmagába vetett hitét) abban, hogy tud ez a gyerek másképp is (hogy másképpen is el tudja érni, anélkül, hogy megütné).

Ha bizonytalanságban tartják, akkor persze jön a körzővel szurkálás, az asztalborogatás, az iskolában dohányzás, osztálytárs hajtépésben feszültség levezetés, a rendetlenkedés, a gyújtogatás, meg a többi. Világos.

Ez amolyan… rendszerszemlélet, ok – okozat viszony, meg játszma, meg hasonlók... ; )

Másik út, hogy verés helyett, kétségbeesésig frusztrálja az iskola a szülőt, hogy átvigye a gyerekét egy másik iskolába. A gyereket meg a szülő, hogy „intézetbe” küldi, ha nem változtat valamit. A gyerek. Nyilván, ha már új jogai vannak, csináljon is valamit...

Nagyon jó, tényleg. Nagyon jó lehet a gyereknek iskolából iskolába járni, meg gyerekotthontól rettegni. Hibásnak, stigmatizáltnak lenni.

Szépen elviszi a balhét meg az új, jó kis jogait oda, ahova éppen küldték. Oda, ahol könnyen lehet, hogy kezdődik elölről. Ahol majd megint nem ütheti meg senki.

Tudom, hogy nem könnyű tanárnak, szülőnek, felnőttnek sem lenni. Nem mindenki, de  szerintem sokan szenvednek ettől az egésztől. Tudom, hogy nem könnyű jól dönteni, és ’nem verés’ nélkül megtanulni jól csinálni.

Pedig az a kis félelmetes gyerek épp a maga híres jogaival, kezét-lábát törve próbál segíteni…