HTML

Szociális munka

A blog célja beszélni a terepmunkáról. A "hogyan"-ról. Tapasztalatcsere, esély a tanulásra, esély a kibeszélésre. Mindenkinek, akit ez érdekel, vagy majd érdekelni fog. Szívesen felteszem ide mindenki más írásait is! Üdv: J R (rebicsek@gmail.com) Let's talk!

Friss topikok

  • szirbikg: Szia! Nem a témához szólnék hozzá, hanem mint szociális témában blogolót kérnélek arra, hogy a meg... (2010.09.20. 17:47) Blogban mondom el...
  • Gépszaft: "közös ég-e a fejünk felett lebegő kékség...?" (2010.02.15. 09:15) Közös-Én-Tudat
  • J R: Szia Syörgyi! Én magam nem ilyen intézményben dolgozom, hanem gyermekjóléti központban. Ezért én ... (2010.02.01. 21:44) Üdv Mindenki!
  • J R: A lényeg talán szerintünk, mondhatom így (?), hogy a félelemkeltés, és az azzal való felnőttek tis... (2010.01.31. 19:33) Félelmetes gyerek(jogok), szegény felnőttek
  • Gépszaft: Szép írás! Tetszett nagyon... Majd elolvasom még többször. (2010.01.27. 21:32) Az élet magas iskolája

Linkblog

A szociális munka a mindennapokban. A "hogyan"..

2010.01.08. 23:19 J R

Félelmetes gyerek(jogok), szegény felnőttek

Címkék: gyerekjog

Tv, szakma, utca, családok, mindenhol mondják.. Hogy a gyerekek mennyi jogot kaptak, ami korábban nem volt meg. Hogy ezért vannak pl. a tanárverések.

Szeretném kicsit pontosabban érteni, hogy milyen joga van most egy gyereknek, ami korábban nem volt. Nagyon szeretném. CD jogtár nélkül, csak úgy alapból, fejből, gondolatból, emberi-, gyermeki mivoltból.

Például, hogy egy tanár,  vagy egy szülő, vagy bárki felnőtt, ne verjen gyereket? Talán ez van a tanárveréssel jogügyileg összefüggésben Hogy -úgy mondják-, fordult a kocka.

 

Nem tudom, ehhez nem volt (vagy lett volna) „joga” a gyerekeknek eddig is? A méltó gyermeki léthez, a kölcsönös tisztelethez, hogy a felnőttek nem élnek vissza az erőfölényükkel és a helyzetükkel? (és ezt még lehetne fokozni).

 

Ha erről van szó. Akkor a legnyugtalanítóbb ebben az, hogy az a felnőtt, aki nem tudja tisztelni (kezelni, eszközölni, stb.) a gyereket, végül is magát sem tudta. A felnőtt. Mennyi hite lehet önmagában, vagy a kreativitásában, vagy a pedagógiájában úgy unblock, ha az ütést választaná, ha lehetne, vagy választja is. Én nem hiszem, hogy ő attól jobban lesz. Persze a konkrét feszültség csökkenhet, de biztosan tudja, nem ez a legjobb „megoldás”. Ha nem így lenne, akkor nem esne neki a tanár vagy a szülőnek, ami miatt az nem nevelte szalonképessé a gyerekét. Vagy a szülő a szociális munkásnak, amiért keddről szerdára nem szerelte meg a vásott kölyköt.

Ha ő teljesen nyugodt lenne… sebaj, ő úgy is lerendezi egy-két (három-négy..) taslival, és akkor minden rendben lesz… akkor nem kakaskodna egyfolytában.

Vagy azért kakaskodik, mert megüti („vaj a fül mögött” helyzet), vagy azért mert nem ütheti meg. Ha nem ütheti meg, attól ingerült (inger -alatt, miatt- ült).

 

Tartanál egy estemegbeszélőt vagy egy szakmaközi megbeszélést, ám arra meg nem jönnek el. Mert hát azért tudják, vagy legalább is érzik ők, kicsit ciki. Ha érzik, akkor meg miért a gyerekjogokkal jövünk? …Csak attól, aki azzal jön…

Ahelyett, hogy szépen kitalálna valamit, ha már bevállalta, hogy egy mondjuk 500 fős iskolában tanár, vagy éppenséggel szülő lesz egy életen át. Mit gondolt, hogy könnyű lesz?

A családgondozó sem lehet agresszív a klienssel (ő nem is gondolta soha, hogy könnyű lesz :P ) csak azért mert nehéz vele a kommunikáció, vagy nem sikerült megcsinálnia, azt amit megbeszéltünk, vagy bármi. Nem lesz vele agresszív, már csak azért sem, mert az a család többet be nem jön az intézménybe, az millió százalék. Vagy csak kényszer hatására, de akkor is lőttek a normális együttműködésnek. Vagy bejön, mert félős szülő. Értjük.

Olyan, mint egy gyerek.

 

A gyerekekkel nem bánunk így. Csak azért mert „megtehetnénk”. (Mellesleg nem tehetjük meg).

Ha a tanár, szülő megteszi, a gyerek bemegy, hazamegy másnap is. Megy, és ha üvöltenek vele, ha bántják, még vásottabb lesz, garantált.  Jó, a gyerek sem mindig „szent”. Viszont reagál, eléggé intenzíven. Agresszióra agresszióval (vagy igen komoly szorongással), segítségre meg elfogadással, meg ’hülyeségfelhagyással’. Ha nem is rögtön, de idővel. Ha meg van a kitartás. Ha nem a bizonytalanságot érzi a felnőttben, hanem a bizonyosságát (magabiztosságát, önmagába vetett hitét) abban, hogy tud ez a gyerek másképp is (hogy másképpen is el tudja érni, anélkül, hogy megütné).

Ha bizonytalanságban tartják, akkor persze jön a körzővel szurkálás, az asztalborogatás, az iskolában dohányzás, osztálytárs hajtépésben feszültség levezetés, a rendetlenkedés, a gyújtogatás, meg a többi. Világos.

Ez amolyan… rendszerszemlélet, ok – okozat viszony, meg játszma, meg hasonlók... ; )

Másik út, hogy verés helyett, kétségbeesésig frusztrálja az iskola a szülőt, hogy átvigye a gyerekét egy másik iskolába. A gyereket meg a szülő, hogy „intézetbe” küldi, ha nem változtat valamit. A gyerek. Nyilván, ha már új jogai vannak, csináljon is valamit...

 

Nagyon jó, tényleg. Nagyon jó lehet a gyereknek iskolából iskolába járni, meg gyerekotthontól rettegni. Hibásnak, stigmatizáltnak lenni.

Szépen elviszi a balhét meg az új, jó kis jogait oda, ahova éppen küldték. Oda, ahol könnyen lehet, hogy kezdődik elölről. Ahol majd megint nem ütheti meg senki.

 

Tudom, hogy nem könnyű tanárnak, szülőnek, felnőttnek sem lenni. Nem mindenki, de  szerintem sokan szenvednek ettől az egésztől. Tudom, hogy nem könnyű jól dönteni, és ’nem verés’ nélkül megtanulni jól csinálni.

Pedig az a kis félelmetes gyerek épp a maga híres jogaival, kezét-lábát törve próbál segíteni…

 

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://szocialismunka.blog.hu/api/trackback/id/tr821658030

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rocsó (törölt) 2010.01.09. 18:57:56

Ezek jutottak eszembe:

- A régi poroszos iskolarenszer felbomlott, egy sokkal liberálisabb felfogás hódít, ahol górcső alá veszik a pedagógus minden megnyilvánulását. Ez szerintem szül egy kulturális konfliktust, avagy az átmenet zűrzavarát - amennyiben ez a folyamat következetesen tart valamerre.

- Pedagógus (ma már) nem presztízsszakma, frusztrált emberek választják, akiknek "nem valósultak meg" a nagy álmaik.

- Popper Péter szerint az erkölcsre nevelés két elemből áll: A nevelőnek (a családban a szülőnek, akit az iskolában a tanár helyettesít) alapvetően szeretnie kell a gyermeket. Ez adja a keretet, a nevelő-gyermek viszony alapját. Ezen belül viszont kell egy kis félelemnek is lennie a nevelővel szemben, de szigorúan az előbbi szeretet-kereten belül. Így lehet átadni a morális elveket. A morális elvek pedig ugye korlátozzák az emberek ösztönös viselkedését, kényelmetlenek. Ha csak szeretet van, akkor miért tartsa be a gyermek ezeket a szabályokat, hiszen kényelmetlenek, nincs következménye, ha figyelmen kívül vannak hagyva azok a fránya szabályok. Ha csak félelem van, szeretet nincs, akkor a szabályok sohase lesznek a gyermek sajátjai, amint kikerül ebből a félelem-kontextusból, le is dobja magáról. Csak úgy internalizálódik a gyermekben az erkölcs, hogy megvan mind a két elem: szeretet az irányába, és ezen belül egy kis félelem. Ezt hívja ő kettős kötésnek, és hoz is erre az írásában példát (Mesterkurzus - Empátia). Ezen alapvetésen pedig megvizsgálhatjuk, mennyire alkalmas egy adott pedagógus ezt megvalósítani: mennyire képes ő maga is szeretni (=másikat megismerni, vele törődni) az egyes gyermekekkel, és mennyi tere (jogi és képességbeli) marad arra a nagyon finom és célzatos megfélemlítésre, ami (ezen alapvetés szerint) az eszköze. A gyermek pedig alapvetően provokálja a nevelőjét: ki akarja próbálni a határait, meg akarja ismerni, hogy meddig mehet el, hogy mennyire tudja kézben tartani a dolgokat, hogy mi történik, ha valami más külső fenyegetés érné, mennyire számíthat rá, ha pont őt kell megvédenie. Pont ezzel a provokatív viselkedéssel teszteli, hogy mennyire bízhat meg benne - természetesen tudat alatt. Ha a nevelő "kiállja a próbát", akkor elfogdja a gyermek őt, és kialakul az áldásos tisztelet, ami ebben a kontextusban az ideális dolog.

J R 2010.01.10. 13:49:54

Frusztrált pedagógusból sok van, ezt átlátom. De mutass egy olyan szakmát,ahol nincs szintén sok ok ugyanarra.
És igen lehet azt mondani, hogy a górcső alá vették őket, de állni kell a sarat.
A buszvezető sem mondhatja azt, hogy jó mától nem tartom be a kresszt, mert tök elegem van, megyek ahogy én gondolom. Embereket veszélyeztetne vele. A pedagógus sem mondhatja, én akkor is megütöm a gyereket, vagy más módon agresszívkodok, csak azért mert nekem az tűnik az egyszerűbbnek, vagy mert nekem is tök elegem van. Mert gyerekeket veszélyezettetne vele.
Be kell tartnaia játékszabályokat, mert azokat nem hiába találták ki. Ez vonatkozik a szülőre és bárki másra is.
Ha nem megy, akkor egy pedagógus is ugyanúgy felmondhat, mint akárki. Persze nem ezt kívánom, biztos vannak szakma érdekképviseleti, meg fejlődési lehetőségek is. Fogalmam sincs mennyire próbálkoznak ezekkel.
Ha már Poppper, meg pszichológia. Semmi gond nincs azzal, ha a felnőttől van egy kis tartás, mint kvázi a "felettes én" földi helytartójától. De a szeretetnek nyilván meg kell lennie. És a lényeg, hogy lehetsz következetes meg tisztelhető felnőtt anélkül is, hogy testi fenyítéssel élnél, avagy azzal fenyegetőznél.
Csak hát fejlődni kell hozzá. Próbálkozni, próbálkozni..

Gépszaft 2010.01.27. 23:50:41

Érdekes ez a bejegyzés, a rövidsége és ami mögötte van…
A Popper-es eszmefuttatást nem értem. A kettős kötés (double bind) fogalmát már jóval előtte „levédte” egy bizonyos René Spitz, aki alapvetően azt a kommunikációs mintázatot jelöli vele, amikor a szülő két ellentétes információt közöl a gyermekével egy időben: az egyik típusú információt verbálisan, az ezzel ellentéteset pedig non-verbálisan. Ha a szülő ezt a kommunikációs mintát módszeresen alkalmazza gyermekévvel szemben, akkor borítékolható valamilyen lelki zavar (szélsőséges esetekben skizofrénia).
A másik a szeretet ügye. Úgy tapasztaltam, hogy a szeretet kötelezősége sosem hoz eredményt, sőt, inkább bajt. Ez így van akkor is, ha gyerekként muszájból elnyomjuk zsarnok anyánk elleni gyűlöletünket, ha tanárként elfedjük, hogy miért utálunk egy gonosznak tartott gyereket vagy neadj’sten szülőként nem tudjuk szeretni fiainkat, lányainkat… Ilyen esetekben a szeretet egyfelől képmutatás, másrészt nem jó se annak aki felé irányul, se annak, akiből hamisan árad. És ami a legfontosabb, elfedi annak a motivációját, hogy megnézzük magunkban a nem-szeretet érzés okát, gyökerét.
Abban sem vagyok biztos, hogy „félelemnek lennie kell”. Az ilyesfajta félelem szítása, tisztelet kicsikarása semmi másra nem jó, mint arra, hogy a tanár, nevelő, szülő saját félelmei elkendőződjenek. Minél inkább félelemben nő fel a gyerek (és itt nem a szavakon lovagolok, hanem a szó, jelen esetben a félelem „nettó” tartalmát veszem figyelembe) annál kevésbé tudja megtartani az elevenségét. Annál inkább arra van kényszerítve, hogy spekuláljon, kijátszon és a későbbiekben a félelmeit kiszórja másokra – gyerekként, felnőttként. A gyerekek nem úgy születtek, hogy bennük van a provokatív viselkedés, az már valaminek – pl. a nevelésnek – az eredménye, így a pedagógiának és a szülői nevelésnek az a reakciója, amelyet az emlegetett gyermeki provokáció ellenében lép meg, ferdítés, egyszerűen azért, mert a gyermeki provokáció már egy válasz, talán éppenséggel a félelemben tartásra.
Ezek a gondolatok jöttek a blog-bejegyzésre. Nagyon gondolatébresztő volt, mondom, a rövidsége miatt is…

J R 2010.01.31. 19:33:47

A lényeg talán szerintünk, mondhatom így (?), hogy a félelemkeltés, és az azzal való felnőttek tiszteletére nevelés egyfelől nem tisztességes, másfelől meglehetősen kockázatos. Mert attól vagy beteg, vagy hasonlóan zsarnokoskodó felnőttek nevelődnének a gyerekekből. További lényeges kérdés, hogy ennek a "pedagógiának" mellesleg a hatékonysága még rövidtávon is igen esetleges. Sok példa van rá. Egy következő pedig, hogy a mai gyermekvédelem ennek az ellenkezőjét deklarálja, amit gyerekekkel foglalkozókként mindenkinek ildomos volna -ma már- magáénak érezni, vagy legalábbis valamennyire haladni vele. És egy leglényegesebb, hogy jó lenne, ha a felnőttek sem éreznék kínosnak a segítség kérését, ha valami nem megy. Még egy tanár se.
süti beállítások módosítása